KÖNYVAJÁNLÓ | KÍSÉRTÉS RT.


Úgy döntöttem, hogy mostantól hétfőnként rovat formájában fogom bemutatni a számomra kedves könyveket, filmeket, rendezvényeket. Azért hétfőn ( mert ugye a kedd az mégiscsak alliterál a kultúra szóval, nem úgy mint a hétfő) mert ez az a tipikus utálom-nap. Így egy kicsit kitoldjuk a hétvégét, és egy jó könyvvel máris nem olyan vészes a hétkezdés.


Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.


Véletlenül akadtam rá erre a könyvre, már nem is emlékszem hogyan de arra igen, hogy arra gondoltam először, mennyire rettenetes címe van. Tudom, hogy sokan odavannak érte, de nekem nem tetszett. Majd egyre többször jött szembe velem a könyv Molyon és szinte mindenki ódákat zengett róla. Kicsit szkeptikus vagyok a magyar elsőkönyves írókkal, főképp, hogy manapság hála a magánkiadásoknak, akár egy írástudatlan légy is kiadathatja a könyvét ha van rá pénze, ennek köszönhetően volt már a kezemben olyan "mű" hogy nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. De egy életem egy halálom, szert tettem a Kísértés Rt. egy példányára és belevetettem magam a sűrűjébe.



A könyv fülszövege így hangzik: 
Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög? Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött. Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe. A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét. Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik.
Nekem, aki tizenkét évig koptatta egyházi iskola padjait ez a sztori csemege a javából. Sátán, Isten, succubusok, angyalok és démonok...Az az igazság, hogy egy ilyen témát vagy nagyon rosszul lehet megírni vagy nagyon jól. Imre Viktória Annának sikerült zseniális világot alkotnia anélkül, hogy hiteltelenné vált volna. Sőt, alkotott egy újfajta teremtéstörténetet, ami sokkal izgalmasabb és vicces módon logikusabb mint az eredeti. Sok mindent megmagyarázna ez a verzió :)
Szóval adott egy lány, aki egyetemre jár, a macskájával él és ugyanolyan átlagos az élete mint bárki másnak. Kivéve, hogy mellékállásban embereket öl pénzért. Egy szép napon belép az életébe maga a Sátán, polgári nevén Lucifer és közli vele, hogy a lelkét szeretné megszerezni. Egyszerű a történet, az ember lánya normál esetben hamar elhajtja vissza a pokol bugyrába. Mert ki akarna elkárhozni önként és dalolva ugye? Azonban itt jön a bökkenő: a Sátán amellett hogy szívdöglesztően jóképű és sármos, még humoros és vonzó természettel is meg van áldva, így a főszereplőnk annyira nem is visszakozik mint kellene. 
Ezzel szemben itt van az Isten ( született Pandora), aki nagyjából olyan, mint egy átlagos nő PMS idején. Egyik percben egy angyal, a másikban már hisztérikus házisárkány, a harmadikban pedig sorsokról dönt kedve szerint. Itt jegyzem meg, hogy én mindig állítottam, hogy ha létezik Isten az biztosan csak nő lehet és tessék, az írónő egyetért velem. A könyvből szépen le is jön hogy miért annyira nyilvánvaló ez. Természetesen ő is megjelenik Serene életében és elkezdődik a fordulatos és izgalmas csata a lelkéért.
Van még tucatnyi mellékszereplő, a kiismerhetetelen Haláltól kezdve a buja succubusokon és az együgyű angyalokon át egészen a bugyinedvesítő papokig de egy valami állandó: az alapos és jó karakterkidolgozás. Nincs egy olyan szereplő sem a könyvben, aki ne lenne az olvasóra valamilyen hatással és akinek nem lenne kiforrott személyisége. Még a macska is külön karakter. De a legjobb az egészben az az, hogy hiába van Menny és Pokol ellentét, a szereplők közül senki sem fekete és fehér. Lucifer ugyanúgy tud jót cselekedni mint Pandora, de ez fordítottan is igaz.
A történet végig pörög és képes fenntartani a figyelmet, egy percre sem laposodik el. Sosem tudtam hogy mi lesz a következő lépés és ez egészen az utolsó lapokig kitartott. Az egész regénynek van egy kis darkos hangulata, aki ehhez nincs hozzászokva annak furcsa lehet de utólag belegondolva így volt kerek. A szöveg könnyen olvasható és emészthető de mégsem buta tőmondatokban íródott, hanem gördülékenyen és szépen van fogalmazva. Nem olyan hosszú a könyv és én alapvetően gyorsan olvasok, de ezt bizony pihentetnem kellett néha. Nem azért mert rossz, hanem mert nagyon intenzív, nagyon tömény és nagyon be tud szippantani. Egyike azon műveknek, amik elolvasása után még napokig agyaltam a sztorin és a miérteken. Ez ritka manapság.
Emellett hihetetlenül humoros is, vannak nyilvánvaló és rejtett poénok is a szövegben, volt hogy hangosan felkacagtam olvasás közben. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy vajon egy olyan embernek is hasonlóképpen "átjön"-e az egész, aki nincsen tisztában a bibliai és vallási dolgokkal. Nyilván a történet anélkül is megállja a helyét, de az igazi lényege és erőssége ebben van, hogy szinte fricskát ad a vallásnak itt-ott. Amit még imádtam benne azok a fejezetek elején található kis rajok voltak. Ezek szintén az írónő keze munkáját dicsérik és nagyon feldobták még pluszban a regényt. 
A Kísértés Rt. sikerei után az Ulpius Könyvkiadó is felfigyelt az íróra, így a második regényét már ők adták ki. Az őrült hold alatt klasszisokkal jobb címet kapott, éppen most olvasom és azt kell mondjam, hogy hihetetlen fantáziája van ennek a lánynak. Remélem, hogy előbb-utóbb szélesebb közönséghez is eljutnak a művei, mert végre egy igazán tehetséges fiatal íróval büszkélkedhetünk.
5/5     



Olvass bele!


Első fejezet

(amelyben egy ifjú bérgyilkosnőnek váratlan látogatói érkeznek)

(részlet)

SZERDA

Serene Nightingale kellemesebb estét is el tudott volna képzelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követően London külvárosának egyik sötét utcáján várakozzon, karján szatyorral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel. A papírt apró barna pettyek szennyezték, ám a lányt ez nem zavarta. Az sokkal inkább, hogy jócskán elmúlt már tíz óra, a bátyjának viszont nyoma sem volt.
Sóhajtott. Ilyenkor látta be, hogy hibát követett el, amikor annak idején a filozófiát választotta nyilvános élete alappilléréül. Most már tudta: esztétikára kellett volna mennie. Akkor nemcsak a tanulástól kímélhetné meg magát, de az egyetemre való bejárástól is. Mentségére legyen mondva, alaposan átverték: a tájékoztatón egyetlen szót sem szóltak például arról, hogy meg kell tanulnia ógörögül.
Serene kezei megrándultak az emlékre. Ha létezett valami, amit gondolkodás nélkül kiirtott volna a Föld színéről, az a fent említett nyelv volt. Úgy kísértette őt már ötödik éve, akár egy sírból előmászott zombi. (Ez a hasonlat egyébként tökéletesen tükrözte Miss Nightingale általános véleményét a holt nyelvekről.)
Két sarokkal arrébb ráfordult egy autó az utcára, ahol állt. Serene gyorsan behúzódott a legközelebbi kapualjba (elvégre egy magányos fiatal lány, aki egy hűvös októberi éjszakán az utcán tanul filozófiát, még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető mindennapos jelenségnek), ám elővigyázatossága feleslegesnek bizonyult: a hirdetőoszlop előtt a jól ismert fekete Mercedes parkolt le, a volán mögött a bátyjával.
A középmagas, szemüveges férfi kikászálódott az autóból. Hamuszürke öltönyt viselt, és egyik kezében slusszkulcsot, a másikban egy méretes fekete nylonzsákot tartott.
– Ezer bocsánat – mentegetőzött, amint észrevette Serene-t. – Háromszor tévedtem el, mire idetaláltam.
– A térkép briliáns találmány, Vincent. Minél előbb tanulod meg használni, annál kevesebb időt kell Mr. Reeves levágott fejének egy bevásárlószatyorban töltenie. – E végszóval a lány kecsesen belepottyantotta az addig a karján himbálózó zacskót a nyitott zsákba.
Vincent Nightingale úgy döntött, elsiklik a személyét ért sérelem felett. Már úgyis hozzászokott a húga csípős megjegyzéseihez… sőt, lassan megkedvelte őket.
– A neje örülni fog – jegyezte meg vidáman. – Kisebb vagyont fizetett, hogy elintézd a pasast és ő megkapja a fejét. Szerinted mit vétett neki szerencsétlen flótás?
– Nyilván megcsalta. – Serene vállat vont, és az anyósülés felőli ajtóhoz sétált. – Vagy valami más pitiáner indok. Esetleg a biztosításra utazott. Igazság szerint nem érdekel. Az viszont igen, hogy éjfélig eljusson hozzá a fej, szóval leszel szíves megmozdulni és hazavinni engem. Meg kell etetnem a macskámat.
A férfi a fejét csóválta, de azért engedelmeskedett. Kinyitotta az ajtókat, hogy mindketten beszállhassanak, aztán akkurátus csomót kötött a nylonzsák szájára, és a húga ölébe nyomta a csomagot. Még két rétegen keresztül sem szeretett hullákat fogdosni. Zavarták a vezetésben.
Az utasteret betöltő fényben jól látszott, mennyire hasonlítanak egymásra: árnyalatra megegyező szénfekete haj, porcelánfehér bőr és telt ajkak. Első pillantásra senki meg nem mondta volna, hogy biológiailag semmi közük egymáshoz. Csak amikor hosszabb ideje szemlélte őket az ember, akkor tűntek fel az apró, ám lényeges különbségek: a férfi homloka magasabb, az orra hosszabb volt; Serene viszont örökölte a szülei megdöbbentően kék szemeit.
– Mindenáron el akarunk késni? – érdeklődött a lány.
– Természetesen nem – felelte nyugodtan a bátyja, miközben elindította az autót. – Csak furcsállom a türelmetlenségedet. Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor még zöldfülű voltál.
– Én bérgyilkosnak születtem – hangzott a hűvös válasz.
Vincent ezt már nem bírta megállni mosolygás nélkül. Túlságosan élénken emlékezett még az akkor tizennyolc éves, rémülettel vegyes lelkesedéstől reszkető tinédzserre, aki egy vértől csöpögő kést szorongatott a kezében, és így bámulta a nappali közepén heverő első áldozatát: a peches betörőt.
– Ha bérgyilkosnak születtél volna, akkor nem nekem kell eltakarítanom a vizsgadarabodat – mutatott rá.
Serene kibámult az ablakon, nehogy a férfi észrevegye az arcát elöntő pírt. Remek. Pontosan arra vágyott egy különösen fárasztó munka után, hogy egyetlen élő családtagja a hajdanvolt botlásaira emlékeztesse. Mintha az azóta gondosan felépített karrierje nem szolgálna bizonyítékul, hogy igenis van tehetsége a szakmához!
– Csak meg voltam lepve – morogta elkedvetlenedve. – Hosszú idő óta akkor éreztem először valamit.
Az igazat megvallva pontosan ez volt az ok, amiért Vincent annak idején úgy döntött, bérgyilkost farag imádott húgából. A lány ugyanis a szüleik halála után évekig úgy viselkedett, mint akiből gyökerestől kitépték az érzelmeket: gépiesen végezte a napi rutinját, válaszolt a neki feltett kérdésekre, de a szeméből kiveszett valami, amit csak azon az éjszakán nyert vissza, amikor először ölt.
– Szerinted mit szólnának, ha most látnának? – kérdezte Serene, és a bátyjának beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy a szüleikre gondol. – A nevelt fiuk sikeres bíró, az angol igazságszolgáltatás feltörekvő csillaga; a tulajdon lányuk viszont… – Elhallgatott.
– Szerintem anyáéknak csak az számít, hogy boldogok legyünk – felelte Vincent némi gondolkodás után. – A sors kegyetlen fintora, hogy számodra ez csak úgy jön össze, ha végzel másokkal. Ez nem a te hibád. Persze – vigyorodott el – egyértelmű, hogy nem kevés kellemetlen magyarázkodásban van részük a Mennyben a „rosszcsont” gyerekeik miatt.
A lány lassú köröket rótt mutatóujjával a Mr. Reeves fejét tartalmazó zsákon. – Tudhatnád, hogy nem hiszek a Mennyben – mondta végül. – Ha lenne Isten, nem vette volna el tőlünk őket.
– Igazad van – vágta rá a férfi kissé rémülten. – Többé nem is beszélünk róla, ha nem akarod.
Serene bólintott, a bátyja pedig lassan kiengedte a levegőt. Megpróbált a vezetésre koncentrálni, de még így is érezte, hogy felgyorsult a szívverése.
Ostoba és figyelmetlen volt. Sokkal jobban kellene ügyelnie a szavaira Serene közelében. Neki, aki pontosan tudja, hogy a lányt mindössze a munkája tartja az épelméjűség falai közt, nem szabad Mennyországot és üdvösséget emlegetnie. Mert mi történne, ha Serene váratlanul elkezdené komolyan venni a túlvilágról szóló meséket? Először a félelem kötné gúzsba, aztán a mindent elsöprő lelkifurdalás, végül pedig visszasüppedne abba a sötét apátiába, ahonnan másodszor nincs menekvés – csak a halál.
– Holnap este beugrom a pénzzel. – Vincent megpróbálta vidámabb irányba terelni a beszélgetést.
– Ez csak akkor fog sikerülni, ha még időben odaérsz a találkozó helyszínére – mutatott rá bölcsen a lány. – Pontosan egy órád van éjfélig.
Mr. Nightingale már bánta, hogy megszólalt. Serene alapvetően kedves, csendes, visszahúzódó fiatal nő volt – őt azonban úgy rángatta dróton, akár egy marionett bábut. Persze Vincent ezt csakis saját magának köszönhette: huszonhárom évig mást sem tett, mint elkényeztette húgát. Akkor kezdte, amikor Serene megszületett, és rajongása szinte kórossá növekedett, miután meghaltak a szüleik. De mi mást tehetett volna? Csak ez a szilánkokra tört lelkű halálangyal maradt neki a családjából. Az életét adta volna érte.
– Nem fogok elkésni – fuvolázta tehát végtelen türelemmel, megigazítva a szemüveget az orrán. – Már csak azért sem, mert megérkeztünk.
Serene meglepetten nézett ki az ablakon, ahogy a kocsi lassítani kezdett. Valóban ismerős környéken jártak: jobbra, az úttest túloldalán egy park sötétlett, balra pedig egy kapualj. Vincent olyan észrevétlenül fuvarozta haza, hogy a lánynak még az sem tűnt fel, amikor behajtottak Brompton kerületbe.
– Néha megijedek tőled – jegyezte meg Miss Nightingale. Összehúzta magán a kabátját, mielőtt kinyitotta az ajtót.
– Bagoly mondja verébnek. – A férfi viszolyogva bámulta az anyósülésen maradt fekete nylonzsákot.
– Ne nyavalyogj, Vincent. Egy óra múlva már nem is fogsz emlékezni rá.
– Könnyen beszélsz. Te soha nem ájultál el biológiaórán, ha hullákról volt szó.
Igaz, ami igaz: kettejük közül mindig is a lány rendelkezett erősebb idegzettel – sztoikus nyugalma pedig hasonló súlyú felelősséget rótt rá, mint Vincentre a három év, amellyel előbb jött világra fogadott húgánál. Serene tehát lemondóan sóhajtott, és áthajolva Mr. Reeves zacskóba csomagolt koponyája felett, gyors puszit nyomott a bíró orrának hegyére.
– Most már kibírod? – kérdezte kedvesen.
Vincent nem jutott szavakhoz. Szökő évente egyszer tapasztalt hasonló spontán érzelmi megnyilvánulást a bérgyilkosnőtől, ennélfogva a reakciója pontosan az lett, amire Serene számított: félszeg biccentés és ábrándos, enyhén bamba mosoly.
Erősen remélte, hogy bátyjában azért maradt annyi józanság, hogy biztonságosan elvezesse az autót a találkozó színhelyére. Ő maga sarkon fordult, és a kapuhoz sétált.
Serene a háromemeletes társasház legfelső szintjén éldegélt egy kétszobás lakásban. Ablakai a parkra néztek, ezzel pedig már a beköltözéskor kivívta közvetlen szomszédja, a krónikus kémkedési hajlamokkal megvert Miss Fleming ellenszenvét. Az idős hölgy szimpátiája tovább zuhant, amint a lány nekilátott a kérdéses hajlék teljes átalakításának, hogy megvalósítsa régi álmát, és gótikus katedrálist faragjon a belső térből; amikor pedig hősnőnk még egy kóbor macskát is befogadott, végképp betelt a pohár: Serene-nek válogatott kedveskedésekkel és szívességekkel sikerült csak rávennie a szomszédasszonyt, hogy az elássa a csatabárdot. Ezek után nem csoda, hogy minden alkalommal – mint ahogy most is – lábujjhegyen tette meg az utat a lépcsőtől az ajtajáig terjedő veszélyzónában, nehogy újabb okot adjon Miss Flemingnek a panaszkodásra.
– Győzelem! – suttogta vigyorogva, amikor végre a saját lábtörlőjén állt, kezében a kulccsal.
Bele sem mert gondolni, mit szólt volna a vén szipirtyó, ha meghallja, hogy ilyen későn ért haza.
Kattant a zár, nyílt az ajtó – Serene Nightingale-nek pedig azonnal az arcába repült egy vörös szőrgolyó a lakás mélyéről. Ez meglepte. Bármennyire váratlanul érte is azonban a támadás, mégis maradt annyi lélekjelenléte, hogy vakon tapogatózva elérje a kilincset, és egy mozdulattal kizárja a külvilágot. Mégsem lett volna szerencsés dolog, ha az egész folyosó végighallgatja, ahogy megregulázza a macskáját.
– Mássz le rólam! – nyögte, két kézzel fejtve le fejéről a hatalmas vörös kandúrt.
Amadeus – így hívták a jószágot – sértett nyervogással landolt az előszoba másik végében.
Alapvetően kedvelte Serene-t, még ha sokszor érzéketlen nőszemélynek tartotta is, amiért nem foglalkozott az ő súlyos pánikrohamaival. A macskának ugyanis meggyőződése volt, hogy a világon mindenki az életére akar törni. Általában hosszú órákat áldozott különféle összeesküvés-elméletek gyártására, ingatag lábakon álló összefüggéseket képzelt mindenhová, továbbá egy házikedvenc testébe kényszerített felsőbbrendű faj képviselőjének tartotta magát. Mindebből Serene csak annyit vett észre, hogy Amadeus szokatlanul sok időt tölt maga elé bámulással és ámokfutással.
A kandúr és gazdája sötéten meredtek egymásra egy darabig, majd Miss Nightingale úgy döntött, megteszi az első lépést a békülés felé: behozott a kamrából és kibontott egy macskaeledeles konzervet. (Amadeus jellemének gyengeségét jól tükrözte, hogy a következő pillanatban már fülsértő dorombolással fejezte ki a lány iránt érzett határtalan imádatát.)
Serene kibújt a kabátjából, aztán szórakozottan megvakarta a még mindig elmélyülten zabáló ,mcska fejét, és útközben dobálva le magáról a ruháit, bevette magát a fürdőszobába. Hamarosan vízcsobogás és elbűvölő női hang töltötte be a lakást: a bérgyilkosnő imádott énekelni.
Amíg ő a tisztálkodással volt elfoglalva, az ez idáig méltatlanul figyelmen kívül hagyott előszobai tükör különös események kiindulópontjává vált. Először is nesztelenül kilépett belőle Melpomené Elsőrendű bukott angyal, múzsa, kiemelkedő tehetségű succubus és egyben a Pokol démonurának kedvenc háremhölgye, majd megigazította éjfekete zakóját és vérvörös nyakkendőjét. Ha már úgyis a tükör előtt állt, ellenőrizte a többi ruhadarabja állapotát is: skótkockás miniszoknyája szépen eltakart hosszú combjaiból úgy tizenöt centit. A lábai többi részét necc harisnya, illetve térdig érő, fekete Doc Martens bakancs fedte. Sehol egy gyűrődés, szakadás vagy kénfolt. Tökéletes.
Elégedetten belevigyorgott a tükörbe egy külsőre tizenhét, ám valójában többmilliárd éves lány bájával. Vörös szarvai hetykén meredtek ki szénfekete hajából.
Végignézett magán még egyszer, aztán elkomorult. Igazság szerint kifejezetten elege volt már a vörös-fekete összeállításból, de főnöke ragaszkodott az egyenruhához. Az a perverz disznó, gondolta Melpomené bosszúsan.
Még be sem fejezhette magában a szitkot, amikor a tükör felülete hullámzani kezdett, és egy újabb nő érkezett meg Serene Nightingale előszobájába.
– Mit vesztegelünk itt? – förmedt rá Melpomenére. – Ha nem készülünk fel éjfélig a Mester fogadására…
A lány elnyomott egy hisztérikusnak ígérkező kacajt a „Mester” kifejezés hallatán. Nem volt még egy teremtmény a világmindenségben Eratón kívül, aki ilyen elvakult tisztelettel beszélt volna a főnökükről. Na jó, talán mégis. Néhány problémás tinédzser, akik titkos szektákat alapítanak, hogy ezzel táncoljanak a szüleik idegein… illetve a problémás felnőttek, akik ugyancsak szektákba tömörülnek. (Ők valószínűleg maguk sem tudják, kit akarnak idegesíteni.)
– Nyugalom – szólt kimérten, és a zakója mellrészére tűzött jelvényre bökött. – Még mindig a felettesed vagyok, ha esetleg elfelejtetted volna. Majd ha mind a hatan itt leszünk, akkor fogadjuk a Főnököt. Van még tizenkét percünk éjfélig; több is, mint elég.
Erato dühösen hátat fordított a másik succubusnak, és hosszú haja mögé rejtette az arcát. Csak zöld szeme villogott féltékenyen. Még hogy felettes! Fogalma sem volt, miért pont Melpomené lett kinevezve a vezetőjüknek. Még csak nem is szeráf, hanem egyszerű kerub volt régen az angyali rangja, ráadásul egy alulfejlett csitri; erre, tessék, most ő parancsolgat. Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban.
Melpomené már épp kezdte volna elunni Erato csendes gyűlöletét, amikor ismét megnyílt a tükör, és egy vidám kislány perdült elé.
– Euterpé, megmondtam, hogy ne indulj el nélkülem! – csendült mögötte abban a pillanatban egy aggódó hang, és a démonlányka nővére, Kalliopé is megérkezett a Pokolból.
Árnyalatra megegyezett a hajuk ezüstös színe, és első pillantásra lerítt róluk, hogy testvérek. A különbség csak abban állt köztük, hogy míg Euterpé rajongott a Sötétség Hercegéért és „bátyus” néven szólította, addig Kalliopé megszállottan gyűlölte, mert teljes bizonyossággal érezte: a férfinek tisztességtelen tervei vannak a húgát illetően. (Meg kell hagyni, egy morzsányi megalapozottság volt az aggodalmában.)
Négy, számolt Melpomené. Már csak két succubus hiányzott: Thaleia, a kedves, de nem túl lángész szőkeség és Kleio, a Főnök szemüveges, komoly titkárnője.
Miután ők is szinte egyszerre léptek elő a tükörből, így Serene apró előszobája meglehetősen zsúfolttá vált. Melpomené belesett a nappaliba, és amikor ott csak a kanapén hortyogó Amadeust látta, intett munkatársainak, hogy megkezdhetik a lopakodást Miss Nightingale hálószobája felé.
Mire Serene dúdolva megjelent az ajtóban, sikerült minden pokoli tehetségüket bevetve szobadísznek álcázniuk magukat.
A lány oda sem figyelve bújt ki köntöséből és halványkék mamuszából, hogy aztán egy kéjes sóhajjal elfoglalja az ágyat. Nem is talált szavakat rá, mennyire imádott a jól végzett munka után bebújni a paplan alá. Mosolyogva forgolódott egy percig, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót a pihenés szent rituáléjához, majd hagyta, hogy az álom lassan leereszkedjen a szemére.
Nem alhatott sokáig.
Az univerzum legvonzóbb női nesztelenül elősettenkedtek rejtekhelyükről, szabályos kört alkottak a franciaágy előtt, majd megfogták egymás kezét, és szabadjára engedték pokoli hatalmukat.
Jajvörös szimbólumok izzottak fel a padlón, valahonnan süvíteni kezdett a szél, Amadeus pedig panaszosan nyávogva követelte a kanapé alól, hogy Serene most azonnal hagyja abba a rémisztgetést.
Ami a lakás tulajdonosát illeti, Miss Nightingale már éberen ült az ágyán, görcsösen szorongatta az önvédelmi nuncsakuját, és egész testében reszketve bámulta a helyre kis szertartást. A démonlányok alkotta körben fekete lángokkal megnyílt a Pokol, majd egy kivételesen jóképű, ámde gonoszul vigyorgó fiatal férfi emelkedett ki a kapun. Vállig érő vörös-fekete hajánál csak a nyakában lobogó, hasonló színkombinációjú csíkos sál volt megkapóbb.
Amint az alvilági kapu bezárult, ismét sötétség telepedett a szobára. Serene rémülten fogta fel, hogy a legerősebb fényt a jövevény arcából világító aranysárga szempár szolgáltatja. Ahogy a nők körbevették és az ő démoni látószerveik is felizzottak, szentjánosbogarak hátborzongató együttesének tűnt az egész látvány.
A férfi az ágyhoz lépett, és mélyen meghajolt:
– Jó estét, Miss Nightingale – köszöntötte önbizalomtól túlcsorduló hangon, miután felemelkedett. – Lucifer vagyok, a Pokol démonura és a Kísértés Rt. vezérigazgatója. Azért jöttem, hogy megszerezzem a lelkét.

(Részlet és kép az írónő blogjából)

2 megjegyzés

  1. Mindig örül a szívem és az egóm, amikor nekem kedves könyvekről jókat olvasok :) imádtam minden betűjét, és rám egészen sajátos hatással volt, nagyon tetszett. Alig várom, hogy a következő könyvét is megkaparinthassam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenképpen olvasd el a másikat is, én komolyan nem tudom eldönteni melyik tetszik jobban :)

      Törlés

Köszönöm a kommented! Megeshet, hogy nem tudok azonnal reagálni, de minden esetben elolvasom a megjegyzésedet és előbb vagy utóbb válaszolok :) Tégy egy pipát az "értesítést kérek" felirat elé, így e-mailben azonnal értesülsz a poszthoz tartozó kommentekről.