VIGYÁZZ! KÉSZ! POSZTOLJ! - ÜZENET A KEDVENC BLOGGEREMNEK

Újabb két hét telt el, és a mára kisorsolt téma igazán kedves a szívemnek, ugyanis levelet kell írnunk a kedvenc bloggerünknek, amiről aztán őt is értesíteni  kell. Az én kedvencem úgy sejtem kapni fog még jó pár levelet a csapatból, ez is mutatja, hogy mennyire fantasztikus amit csinál. Íme hát az én levelem Farkas Líviának, az Urban:Eve blog írójának.



Kedves Via!

Rengeteg dolog kavarog a fejemben, hogy mit is kellene elmondanom, anélkül hogy ne tűnjön a levelem tenyérbemászónak vagy túl csöpögősnek.
Elmondom hát elsőnek, hogyan találkoztam veled a virtuális térben. Körülbelül - ha nem több, mint -három évvel ezelőtt a legjobb barátnőm kérdezte tőlem, hogy ismerem-e azt a blogot ahol egy csaj takarítási tippeket osztogat, vagy hallottam-e már a zónázásról. Éppen akkoriban kezdtem el önálló háztartásban élni és volt némi rés a pajzson, ha érted mire gondolok. Nem hallottam rólad, így átküldte a linket. Természetesen nem kezdtem el zónázni, annál a pontnál hogy minden este takarítsd ki a mosogatót eléggé elakadt a dolog, ugyanis a munkám miatt akkoriban örültem, ha este 10-11-kor hazaestem, nem volt energiám még mosogatót suvickolni. De a lényeg, hogy felfedeztem a blogodat és annak ellenére, hogy a zónázás nem ragadott meg, valahogy mindig azon kaptam magam, hogy rendszeresen visszanézek.

Az első időkben mindig téma voltál, sokszor úgy kezdődött a beszélgetésünk a barátnőmmel, hogy olvastad az urbáníven ( tudom, nem így ejtjük, de nekünk így maradt meg :D ) ezt meg azt. Néha elképedtünk, néha nem értettük. Én őszintén nem értettem, hogyan vagy képes ennyi mindent egyszerre csinálni: dolgozni, rendszeresen blogolni, a férjeddel lenni, zónázni, kreatívkodni és emellett még kikapcsolódni is. Közben pedig a mérhetetlen optimizmus és jókedv ami áthatotta a blogodat egyszerűen függővé tett. Az utóbbi években elég rosszul állt az életem: volt egy pocsék munkám amit gyűlöltem, az egyetem utolsó félévét a békám miatt elhalogattam, így csúsztam egy egész évet, nem tudtam mit akarok kezdeni magammal és a magánéletem is konvergált a negatív tartományhoz. Nem láttam a fényt az alagút végén. De érdekes módon a posztjaid mindig a megfelelő időben a megfelelő témákkal jelentkeztek, mintha csak tudtad volna mi éppen a kínom és megválaszoltad, vagy más megvilágításba helyezted a dolgokat. A posztjaid alatt kommentelők pedig megmutatták, hogy rajtam kívül is élnek még nők hasonló értékrenddel, álmokkal, problémákkal és kérdésekkel. Hogy az én problémáim néha porszemek másokéhoz képest. 

Az évek alatt rendszeresen visszatérő olvasód lettem és próbáltam hasonlóan pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, elhinni, hogy bármi lehet ha odateszem magam és megpróbálok valami szervezettséget vinni az életembe. Megmutattad, hogy az apróságoknak is tudni kell örülni, mert azok az igazi csodák az életben. Megismertettél új dolgokkal, új emberekkel, könyvekkel, életszemlélettel.
Tavaly, az államvizsgám után megfáradva de boldogan ücsörögtem a suli melletti étterem teraszán a barátnőmmel és a párjával, amikor előhúzott egy csomagot a táskájából. A könyved volt az. Hihetetlenül örültem neki, mert már olvastam az első fejezetet és akkor szinte sikongattam belülről, hogy basszus Via, írtál nekem egy könyvet? És akkor, ott megkaptam. Nagyon hamar kiolvastam, egy-két gyakorlatot meg is csináltam és azt hittem ennyi volt. De most visszatekintve erre az egy évre, nem mondanám. Nagyon sokat adtál ezzel a könyvvel. Volt bátorságom kievickélni a pocsolyámból és felmondani azon a helyen, ahova gyomorgörccsel és utálattal mentem be. Nem volt fix az, amire váltottam és hamar koppantam is, de valahogy nem bántam. Életem legjobb döntése volt otthagyni azt a helyet és ezt a mai napig is így gondolom.
Hála neked, volt elég merszem és kiléptem a komfortzónámból, ennek köszönhetően majdnem négy hónapot tölthettem egy idegen országban élve. Úgy jöttem haza, hogy tudom mit akarok, tudom miben vagyok jó és hajlandó vagyok dolgozni a gyengeségeimen. Újra jelentkeztem fősulira, egy olyan szakra ami mindig nagy álmom volt, de féltem tőle. Neked köszönhetően van most ez a blog is. Mindig írtam valamit, hisz grafomán vagyok, viszont sosem volt a rendszeresség az erősségem, ezért is bukott el minden blogos próbálkozásom.
Aztán volt egy írásod, már nem is emlékszem melyik, amikor rájöttem, hogy csak én állok saját magam útjában, nem az élet tesz keresztbe folyton. És most írok. Rendszeresen. Itt is. És boldoggá tesz. 

A lényeg az Via, hogy nagyon sokat adtál nekem és még sok mindenkinek. Az optimizmusoddal, a lelkesedéseddel, a bölcsességeddel és a józanságoddal. Te nem ismersz engem, de én úgy tekintek rád, mint egy barátnőre. Mert az lettél az évek alatt. Egyike vagy azon kevés bloggereknek, akiket nem szédített meg a népszerűség és ugyanolyan színvonalon írnak továbbra is, mint a reflektorfény előtt. Ez nagyon ritka és remélem, hogy még sokáig élvezhetjük az írásaidat.
Köszönök mindent Via! 

Ölel: Panna


3 megjegyzés

Köszönöm a kommented! Megeshet, hogy nem tudok azonnal reagálni, de minden esetben elolvasom a megjegyzésedet és előbb vagy utóbb válaszolok :) Tégy egy pipát az "értesítést kérek" felirat elé, így e-mailben azonnal értesülsz a poszthoz tartozó kommentekről.